AJÁNLÓ

Bogács történelme

INFORMÁCIÓ

Kiemelt ajánlat:

Andornaki apartman

Art Galéria Cserépfalu

Őskori leletek

Bogács a középkorban

Törökvilág Bogácson

A lakosság helyzete a
 XVIII. században

A község nevének
 eredete

 

 

A FÜRDŐ NYITVA TARTÁSA:

Június 01-augusztus 31:

9-20 óráig

Május 01-május 31-ig:

9-19 óráig 

Szept. 01-szept. 30-ig:

9-19 óráig

Október 01 -ápr. 30-ig:

9-17 óráig 

bővebben >>

Információk:

Mezőkövesdről

Egerszalókról

 

Őskori leletek

 

Bogács környéke évezredek óta ad megélhetési lehetőséget az embereknek. Már a vadászó, szedegető életmódot folytató vándorló ősembernek letelepedése szempontjából igen jelentős előnyöket nyújtott ez a vidék a jégkorszakban is.

A Bogáccsal szomszédos, alig 4 km-re fekvő Cserépfalu határában, a Hór-völgy szájában, bővizű patak felett nyíló Subalyuk barlangban találta meg Dancza János a neandervölgyi ember csontmaradványait 1932-ben, nagy számú és jellemző kőeszközeinek kíséretében.

A község területén élő őskőkorszaki és újkőkorszaki ember nyomait az előkerült égetett agyag, kővéső, edénytöredékek jelzik.

Nagy haladás volt az emberiség életében, amikor a fémeket kezdte fegyver és egyéb eszközök készítésére felhasználni. A rézkorból égetett edények és edénytöredékek, a bronzkorból őrlőkő, edénytöredékek, csont és kőeszközök kerültek elő. A megtalált réz- és bronzkorszaki leletek fő lelőhelye a községhez tartozó Pazsagpuszta környéke. A bronzkor különösen értékes leletanyaga a Tomor várról előkerült csipkés bronzkarika lefüggő díszekkel, csörgő lemezekkel.

 

Bogács határában a Hintóvölgyben található egy ötfülkés kaptárkő. Kaptárkövek a szomszédos községekben is szép számmal találhatók. Az esetek nagy részében feltűnően szabályos riolittufa-fülkék. Rendeltetésükkel kapcsolatban eltérő vélemények alakultak ki.

A kaptárkövek első leírójának Bartos Gyula egri főkáptalani levéltárosnak az volt a véleménye, hogy a fülkékben minden valószínűség szerint a késői vaskorszakban egy itt lakó kelta eredetű néptörzs elégetett halottainak hamvait tartalmazó urnáit helyezte el.

Borovszky Samu a következőket írja: "A társadalmi fejlettség előre haladásáról tanúskodik a bronzkor emberének temetkezése is. Halottaikat ebben a korban is elégették, s néhol urnában helyezett hamvaik számára a hegyoldalakban apró fülkéket vájtak. Ezek a vájt fülkék az un. kaptárkövek, amilyeneket Ostoros, Szomolya, Noszvaj, Zsérc, Kács, Bogács, Cserépfalu, Tibot-Darócz, Cserépvár és Cserépváralja határában láthatni." (Dr. Borovszky Samu: Borsod vármegye története a legrégibb időktől a jelenkorig 1909. 4.p.)

Vilkuna finn etnográfus határozottan méhészkedéssel összefüggő emléknek tartja. Ezen a véleményen van tőle függetlenül Guanda Béla professzor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetének vezetője is. A szóban forgó községek, így Bogács lakosságának egy része évszázadokon át, un. barlanglakásokban lakott. Nemcsak konyháját, szobáját, hanem állattartó óljait és kamráit is riolittufába vájta. Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jelentett különösebb nehézséget az ilyenfajta munkában gyakorlott embereknek az, hogy méheik részére az alkalmas riolittufába méhlakásokat vájjanak.

 

 

Bogács a középkorban

 

A községről legkorábbi adatunk 1248-ból van, amikor is Bagach alakban írják nevét. Cserép határjárásában tűnik fel a bogácsi nemesek földje. Nemesek birtoka, s ez a család Bogácsról Bogácsinak is nevezte magát. A XIV. században is a Bogácsi család a község birtokosa, s ennek Gergely nevű tagja, minthogy örökösei nem voltak, saját lelkiüdvéért birtokrészt a váradi káptalan előtt az egri káptalannak adományozta. Ez 1323-ban történt, s így lett az egri káptalan birtokos a községben.

 Az egri káptalan egyidős az egri püspökséggel, melynek működése 1010 körül indult meg. (20) A káptalant I. István alapította, melynek ellátására uradalmából egyes birtokokat kihasított. A káptalan, mely a legrégibb idők óta hiteles helyi teendőket is végzett, folyvást szaporítani iparkodott birtokait, s ezen idővel vásárlás, részint ajándék, vagy hagyomány útján igen sokra mentek. (21). 

A káptalan a Bogácsi család másik tagjától, Györgytől 1339-ben újabb birtokrészt kapott.1351-ben Szkárosi Margit (Varbói Pálné) és fia az országbíró előtt olyan egyezségre léptek, hogy a falu egyik fele a káptalané lesz, a másik fele pedig az övék. Varbói Miklós nővérének igriczi Aczél Péternének vallotta be fele részét. Aczél Péter utód nélkül halt meg, ezért Zsigmond király a Paszegi családnak adta a birtokrészt, másik rész pedig a Bessenyeieké lesz, ugyancsak királyi adománnyal.

 A Bogácsi család még a XV. században is birtokos, de Ferenc fia István, mivel fiai nincsenek, összes birtokát vejének, Bikkedi Jánosnak és gyermekeinek adományozta. Bikkedi Zsuzsanna (Darócz Imréné) cserére lépett a Káptalannal és bogácsi részét elcserélte a Daróczhoz közelebb eső ábrányi birtokkal. Ám mert Bogács jobb volt Ábránynál, a káptalan még rá is fizet 250 arany forintot és 100 forintot új pénzben. Így Bogácsból egyre több és több lett a káptalané. 

Új birtokosként jelennek meg a községben Gatályi Balázs fiai, akik egy királyra visszaszállt birtokrészt kaptak.(22) Kezdetben tehát a Bogácsi család egyedüli birtokos a községben. Idővel azonban a birtok elaprózódott, a község több nemesi családnak is lakhelyül szolgált. A káptalan szerette volna az egész Bogácsot megszerezni. Erre mutat az is, hogy Deregnyei Bessenyei Demeter fiának, Lászlónak - aki szintén birtokos a községben - egész birtokrészét lefoglalta Fülöp egri prépost. Az ügy a nádor elé került, és Gara László nádor visszaítélte a lefoglalt birtokrészt Deregnyei Bessenyei Lászlónak. 

A Deregnyei családnak volt egy Nagy nevű tagja is, s így a Deregnyei Nagy és Deregnyei Bessenyei külön családként kezd szerepelni.(23)A káptalan továbbra is mesterkedik, hogy birtokát szaporítsa, s mivel más mód nem volt rá, az országbírói ítélettel maga veszi zálogba a másnak elzálogosított birtokokat. A Gatay - Gachai család azonban mégis Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajdának zálogosította el a maga birtokát, és nemsokára maga veszi zálogba a Bessenyei részt. 

A káptalan birtoka akkor növekedett meg, mikor a Gachali család egyik tagja pap lett, és mint áldozó pap, nővérével együtt a káptalannak hagyta birtokrészét. Ezután a Káptalan 300 arany forinton megvásárolta Deregnyei Mihály és András részét úgy, hogy most már csak alig volt valami idegen kézen a faluból. 

II. Ulászló király új adományt ad a káptalannak, és 1504-ben az egri káptalant beiktatta a jászói konvent Bogács birtokába. Az összeírások ezután már csak a káptalant említik birtokosul és ekkor Bogach, Bogaczh elnevezéseket egyformán találjuk. 

Bocskay István az adományozási joga alá tartozó területnek minősítette Bogácsot. Ezért 1606-ban Kiss Imre szendrői alkapitánynak és Toronyai Györgynek adományozta. Később Thurzó György nádor nem tartotta jogosnak ezt az eljárást, és visszaadatta a birtokot a káptalannak. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem azonban újra eladományozta Bogácsot Nagy Máté polgári és Nagy Gergely nánási kapitánynak, de halála után már ismét az egri káptalan a birtokos, és attól kezdve állandóan az is marad. 

A község minthogy egyházi birtok volt, a protestantizmus itt nem terjedt el, bár kezdetben talán a legkorábbi református egyházak közé tartozott. Református egyháza 1569-ben alakult. A káptalan térnyerésével azonban mindinkább csökkent a hívek száma, és megmaradt katolikus községnek (24).

 

 

Törökvilág Bogácson

 

Bogács török hódoltsági terület volt. Adója először 160, vagy 400 forint volt. Az 1582-ben készült feljegyzés szerint,. már 500 Ft. fejadót fizetett. A fejadót a török minden megállapított kulcs nélkül vetette ki. Ez esetről esetre változott. Mekkoraságát az határozta meg, hogy a lakosok milyen tehetősek voltak. Amint kissé megállapodott viszonyok közé jutottak, vagy a töröknek pénzre volt szüksége, ez az adó azonnal emelkedett. (25)

Fülek ostroma körül 500 forintban alkudtak meg a törökkel, de nem tudtak fizetni. A török leszállította az adót 150 forintra, de ezt sem bírták. Mivel 1593 óta ennek is csak a felét fizettették, a lakosok igen nagy félelemben voltak, félve attól, hogy a török felperzseli a falut.

Később tizedet és szolgáltatásokat követelt a török, mégpedig olyan sokat, hogy addig haza sem engedte a lakosokat, míg újabbak nem jöttek robotolni.(26).

Az adók összegén kívül a török adólajstromok azt is megmondták, hogy melyik helyiségnek hová kell az adót fizetni. Ebből a kimutatásból kitűnik, hogy a bogácsiaknak Jászberényben kellett az adót befizetni.

A török nagy mester volt abban, hogy mindig új meg új adónemeket talált ki. A törökkel való béketárgyalások szükségessé tették a hódoltság és a török adózás állapotának beható megismerését. Országos rendeletre az 1641. évi őszi hónapokban Borsod vármegye minden egyes járásában a szolgabírák útján vizsgálatot tartottak arra nézve, hogy a zsitvatoroki békekötés óta mely falvakat hódoltatott meg a török, milyen eszközökkel zsarolta ki az adót, mennyit tett ez ki készpénzben és természetbeli szolgáltatásokban, s végül 1615 óta mennyivel verte föl a hódolt falvak adóját. Ez a hivatalos tanúvallomás, melynek aktái minden ékesszólásnál hívebben festik le a török világ borzalmas nyomorúságát, a vármegye minden helyiségére kiterjedt, és élénk színekkel állítja elénk, mint dolgozott szakadatlanul a török adóprés, és  mindenféle címeken kellett a szegény lakosságnak az adót és egyéb kötelezettségeket teljesíteni.

Ez a "hivatalos tanúvallomás" Bogács községről a következőket írja: "Eleitől fogva mostanáig tizedben voltak, de már most a szolgálat számlálhatatlan egyikük a másikukat kiváltja a szolgálattal, egyszóval esztendőnek harmadát az török urunknak szolgáljuk, portapénzt is valamikor magyar számára kérnek rajtunk, a török is mindjárt meg annyit vesszen rajtunk." (28)

A török uralom által okozott pusztulást jól szemlélteti az 1685-ből származó összeírás. Ez abból a szempontból nyújt felvilágosítást, hogy az egyes helységekben a lakott házak mellett, hány volt olyan, amelyben nem laktak, tehát egészen pusztán állott. Eszerint Bogácson 9 házban laktak és 11 ház állt pusztán. A környező községek közül Zsércen 8-10, Cserépfalun 6-10, Tardon 6-34 a lakott és a lakatlan házak száma. (29).

 

 

A község nevének eredete

 

 Borovszky szerint mielőtt a honfoglaló ősök Magyarország területén megjelentek, a Bükk-hegység lejtőin nagyobbára szlávokat találunk. "A szlávok kezdetben mindenesetre germán népekkel vegyest lakták a területet, s rendkívül asszimiláló képességükkel ezeket magukba olvasztották. 

A szláv lakosságnak emlékei azok a szláv eredetű helynevek is, melyekkel Borsod megye át meg át van szőve." Bogácsot szláv eredetűnek tartja, nevét az ó-szláv "bogatu"=gazdag szó leszármazottjának tekinti. Pazsag nevét - ami Pazsagpusztának régi neve - a szláv paseka=irtvány szóval magyarázza, ezzel utalva arra, hogy a vidéket erdőség borította.

 Ugyancsak szláv eredetet tulajdonít Borovszky a környező községeknek is. Így Szomolya nevét a szláv szmola=szurok szóból, Cserépvár nevét a körülötte levő cserepektől származtatja, amely szó szintén a szlávból került hozzánk. (ó-szláv crepu) 

Az 1939-ben megjelent Borsod Vármegye szociográfia tagadja Bogács szláv eredetét, de magyarázatot nem ad eredetére: "Eddigi ismereteink alapján Borovszky vélekedését nem fogadjuk el, sőt azt sem tartjuk valószínűnek, hogy a község a honfoglalás után betelepített szlávok alapítása és azoktól kapta volna a nevét." (14)

 A község neve leírva Bagach alakban 1248-ban, ill. 1326-ban fordul elő első alkalommal Győrffy György: Az Árpád-kori Magyarország történelmi földrajza című könyvének 259. oldalán. A község neve vagy magyar névadással keletkezett, ami annyit jelent, hogy a település alapítójának első birtokosának, vagy nevezetes lakosának a személyneve jelölte magát a települését is anélkül, hogy képzővel ( - i- é). vagy összetételi utótaggal (falva, - háza, - laka, - szállása, stb.) kellett volna kiegészülnie.

 A másik feltételezés szerint a magyar bogáncs növény nevének régi nyelvjárásbeli bogács változatából ered a helyiség neve. De a szláv eredet sem kizárt, vagyis hogy szláv családnévből származik.

Felhasznált irodalom: Hajdú Imre: Bogács históriája (1984)

A lakosság helyzete a XVIII. században

 

Borsod területe a mohácsi vész óta a legnagyobb mértékben ki volt téve a hadak járásának, s a területén lévő végvárak gyakori harcok, ostromok színhelyévé tették. Községei szörnyű pusztuláson mentek át, lakossága elszegényedett és megfogyott, s mikor végre a török hatalom megtöretett, akkor sem a béke, hanem újabb harcok, küzdelmek köszöntöttek be. Természetes tehát, hogy az összeírók 1715-ben, valamint 1720-ban megviselve találták a megyét.(30)

1715-ben még nem beszélhetünk jobbágyokról, mivel a földet nem úrbéres terhek, hanem csekély pénzbeli haszonbér - taksa - fejében művelték (32).

1720-ra a lakosság rendezte viszonyát a földesúrral - az egri káptalannal - és ekkor már a jobbágyok sorában írattak össze. (34)

A XVIII. sz. első évtizedében a föld bősége, a népesség kis létszáma, a termelőerők alacsony színvonala miatt megerősödtek, sőt újraéledtek a föld közös birtoklásának középkori formái. Kezdetben főként a szabad foglalás divatozott. (35)

Thaly Tibor a következőket írja: " ott ahol nagy volt a határ, mint Mezőkövesd, Bogács, Tard községekben az 1715-i összeírás szavait használva" minden esztendőben a lakosok kényük kedvük szerint más és más területet kiválasztván azt maguk között felosztani szokták. (36)

A szabad foglalás időszakában a falu közösségének birtokszabályozó szerepe alig érvényesült. A népesség számának növekedése, az állatállomány gyarapodása, valamint az ezzel együttjáró földbőség csökkenése a szabad foglalás helyébe, az újra osztásos földközösségi rendszert honosította meg. A falu határát a szántóföld termékenysége, a községtől való távolsága szerint több hasonló fekvésű dűlőre osztották. Esztendőnként nyílvetés útján minden gazda dűlőben kapott egy-egy parcellát, hogy a jó és rossz földekből egyformán részesedjenek. A dűlőket pedig a közösség úgy csoportosította, hogy 2-3, nagyjából egyenlő vetésterületű nyomás adódjék.

Kezdetben mindenki egyenlő részt (nyilat) kapott, a jobbágyok vagyoni differenciálódásának az előrehaladásával azonban az igás állatok számát vették alapul az osztásnál.

Ezt a formát a telkek szerinti osztás követte, amikor már nemcsak az igásállatot, hanem a jobbágy vagyoni helyzettét is tekintetbe vették a határ kimérésénél. Innen már csak egy lépés volt a szilárd telekrendszer kialakulása.

A megerősödő paraszti árutermelés nyújtotta azt az erőt, amely a végső csapást mérte a közös birtoklás utolsó formájára.

A földközösség megszűnésében közbejátszott a területek viszonylagos benépesülése és földbőség megszűnése is.(37) Bogács község lakossága 1786-ra elérte a 815 főt. (38)

A földbirtokos - az egri káptalan - minden elkövetett, hogy a közös birtoklást felszámolja, mivel a földközösség nemcsak a parasztság önrendelkezési jogát feltételezte a gazdálkodásban, hanem az érdekközösség tudatát is ébren tartotta, és egységes fellépést biztosított a földesúri elnyomással szemben. (39)

Az 1740-es évektől kezdve a mezőgazdasági termékek értékesítési lehetőségei megnövekedtek. Az új, a korábbinál kedvezőbb piaci viszonyok közepette elsősorban a földesurak használták ki az értékesítési lehetőségeket, s a 60-as években a jobbágygazdaságokkal szemben a majorsági árutermelés megnövekedett szerepe figyelhető meg. A földesurak nem elégednek meg a jobbágyok terményszolgáltatásaival, hanem saját gazdaságokat, majorságokat létesítenek, és itt termeltetik meg a piacra kerülő terményeket. A földesurak a több termelésre nem a föld jobb kihasználásával, minőségének javításával, hanem a majorbirtokok területi kiterjesztésével törekedtek.

A földesúri gazdálkodásnak ez a formája a jobbágyok által használt földből és a telek állományból épült és gyarapodott, fenntartása, virágzóvá tétele viszont a jobbágyok munkaerejének fokozott igénybevételét követelte meg. A XVI. században a parasztság még főleg terménnyel és pénzzel szolgálta a földesurát, a majorsági birtok kiépülésével azonban a földesurak fokozottan igénybe veszik a jobbágyok munkaerejét, hisz a majorokban kevés volt az igavonó, alig van gazdasági szerszám és hiányos a felszerelés.

Az úri gazdaságok létesítése számos jobbágyot fosztott meg földjétől, a termelőt elválasztotta a termelőeszközétől és egy olyan réteg létrejöttét siettette, amely mindenétől megfosztva kénytelen munkaerejét áruba bocsátani.(40).